A Don-kanyarban elesett bajtársakra emlékeztünk - Tapolca

2010. január 10-én a tapolcai Nagyboldogasszony Római Katolikus Templomban kegyeletadó istentiszteleten emlékezett a Tapolcai Honvéd Kulturális Egyesület, a Balaton-felvidéki Radetzky Huszár Egyesület és a MATASZ Veszprém Megyei Szervezetének Katonai Hagyományőrzői, az 1943. január 12-én kezdődött doni áttörésre.

A m.kir. 2. Hadsereget sokáig, mint elnyomó fasiszta hadsereget emlegették a hazánkban megjelenő történeti írások, és tankönyvek. Így nemzedékek nőttek fel úgy, hogy csak felületes és hamis ismeretekkel rendelkeztek egy olyan hadseregről, amelyben apáink és nagyapáink harcoltak. Azok pedig akiknek férje, vagy fia vagy egyes családokban az apa és a fiú is a legdrágábbat, az életét áldozta a Haza oltárán, nem gyászolhatták nyíltan szeretteiket, akik valahol a Don partján nyugszanak jeltelen sírokban.

A rendszerváltás után már szabad volt az emlékezés, és megkezdődött a m.kir. 2. hadsereg történetének feldolgozása. Mára már jelentős irodalmi anyag áll a rendelkezésünkre.

Bátran megállapíthatjuk, hogy nem a magyar katonák helytállásán múlt, hogy a szovjet haderő 1943. januárjában és februárjában kivetette állásaiból a 2. hadsereget. Ez az objektív helyzeten, az erőviszonyokon, a történelmi folyamatokon múlt. A 2. hadsereg honvédjei a németekétől jócskán elmaradó létszámuk és fegyverzetük dacára helyt álltak, sőt az 1942-es támadó hadművelet során több város elfoglalása után jutottak ki a Don partjára, ahol a hídfőcsatákban több helyen győzni is tudtak a jócskán létszámfölényben lévő Vörös Hadsereggel szemben.

Azt a két hídfőt, az urivit és a scsucsjeit, amelyből 1943. január 12-én kitört a Vörös Hadsereg, még német segítséggel sem lehetett felszámolni.

Azt sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a magyar honvédek tartottak ki a legtovább a Don partján kiépített állásaikban, biztosítva ezzel a német szövetséges visszavonulását, akik viszont sokszor cserbenhagyták, megalázták a magyar honvédeket, hogy saját életüket mentsék. Példa erre a szombathelyi III. hadtest sorsa, amelyben sok zalai és köztük tapolcai illetőségű katona is harcolt. A hadtestet a Vörös Hadsereg elszakította a magyar 2. hadsereg többi részétől és jelentős német erőkkel együtt teljesen bekerítette. A kialakult helyzet miatt a hadtestet közvetlenül a vele együtt bekerített német erők parancsnokságának (német 2. hadsereg Siebert altábornagy vezette hadtestcsoport) rendelték alá. A német parancsnok lényegében azt kívánta a hadtesttől, ha másképp nem megy, akkor a katonák testével, mint élő pajzzsal tartsák fel az szovjet csapatokat, így biztosítva a németek visszavonulását. A III. hadtest parancsnoka gróf Stomm Marcell altábornagy nem akarta a német hadsereg érdekében feláldozni katonáit, inkább a magyar hadtörténelemben példátlan módon feloszlatta hadtestét.

Mit is kellett honvédjeinknek kiállni a Don partján, azt jól érzékelteti Martsa Sándor vezérkari ezredes korabeli jelentéséből az alábbi idézet:

"Nincs az a film, amelyik érzékeltetni tudná a tartós koplalás marcangoló kínjait, vagy hogy mit jelent 40 fokos hidegben a szabad ég alatt éjjelezni (....) voltak útszakaszok, ahol átlag minden száz lépésre egy-egy elhullott ló hevert, s combjaikból az emberek szuronnyal szaggatták ki az éhséget csillapító adagokat, és ami még megrendítőbb volt (....) egymástól 80-150 méterre halott honvédek tetemei jelezték a nyugat felé vezető utat (....) Sok ezren láttuk azokat a (....) halottakat, akiknek tetemeit a szánkók talpai, a járművek kerekei szétnyírtak (....) nem volt annyi fizikai és erkölcsi erőnk, hogy könyörületből, szánalomból elgördítettük volna az útból a halottakat...."

Őrájuk, azokra a Magyar Honvédekre emlékeztek a katonai hagyományőrzők és a szentmisén megjelentek, akik kötelességből és tisztességből helytálltak, még a teljesen reménytelen helyzetekben is, hogy mi utódok nyugodt lelkiismerettel, és büszkén mondhassuk, hogy a Magyar Honvéd sem volt kevesebb bármely nemzet katonájánál.

© Tapolcai Honvéd Kulturális Egyesület,